Négynegyed kiállítás (2012)

Megnyító

“A műveket, amelyek körbevesznek itt minket, képzeljük most, mintha egy Borghes-novella utasítását követnénk, emberi szemeknek. Tehát: négy, már éppen nem fiatal alkotó szemének össztüzében állunk. De milyen tulajdonságokkal rendelkeznek ezek a sokféle színű, struktúrájú, fényű szemek? Hogyan álljuk ezeket a nem mindennapi tekinteteket?

Ha csupán a meghívót vesszük a kezünkbe, s annak négy egyenlő részre osztott képfelületére pillantunk, rögvest érezhetjük azt a higgadt szervezettséget, jól eső feszültséget, amely a most kiállító, szakmailag fölényes felkészültségű alkotók utóbbi években készült munkáiból áradnak. Ez a feszültség arról árulkodik, hogy a képzőművészet, amelyet művelnek nem ösztönös életmozgások hozadéka, hanem sokféle megfontolások eredményeként az önmegvalósulásuk része.

Ha költők lennének, mondhatnám, egyikőjük sem hitvallója a vátesz-költészetnek, mert nem a szociológiai-társadalmi körülmény és az aszerint alakított retorika szorítását érzékelik, hanem a mindennél fontosabb emberszavakét, és a grammatikáét. A képzőművészet anyagait és eljárásait mikro-vizsgálat tárgyává veszik, s ezáltal, saját személyiségüket is tesztelve, esztétikai jelentéssel bíró alkotásokat hoznak létre.

…”Somogyi Emese a talapzatnak hangsúlyos szerepet adó, liliputi lábbelikből konstruált, szoborként megfogalmazott élethelyzetei mind arról a feszültségről vallanak, amely a nézésre, a megértésre, a rendteremtésre és a kifejezésre összpontosító ember sajátossága. A feszültség tehát, amely a szemekből, a művekből sugárzik – alkotóink közös tulajdonsága. Nem csupán absztrakt művek e szemek, hanem a valósághoz kötődnek, ha látjuk a tekintetük forszát, akkor onnan éppen csak hogy eloldódóak”. …”Somogyi Emese az emberi közösségek szerkezetét mintául tekintő miniatűrjei pedig hétköznapiságuk ellenére egyszerre groteszkek s egyben esendőek, és a megérintettségtől részvéttel teltek. … a szobrász Somogyi Emese visszaadja a tárgyaknak a színét”.

Géczi János /részlet/